Kísérleti állatok örökbefogadása avagy esély a normális élethez!

 

A Veszprémi Állatvédő Egyesület jóvoltából két beagle-t fogadhattunk örökbe 2009. január 24-én. Miután kitöltöttük a szükséges iratokat, a kutyusokat betették az autóba, és útnak indultunk. Mazsola feltelepedett a kalaptartóra, és csak az út végén volt hajlandó helyet cserélni Mogyoróval, aki a feleségem ölében ült, és annyira félt, hogy remegett. Egyébként nagyon jól viselték az utat, nem mocorogtak, nem pisiltek be, nem hánytak, bár ügyeltünk rá, hogy lehetőleg kilássanak az autóból, és óvatosan gyorsítottam, lassítottam. Mire hazaértünk, megnyugodtak kicsit, ekkor jött az újabb stressz, a ház egyik folyosóján kialakított helyükre vittük őket. Itt bekucorodtak a sarokba, egymásra másztak, és amíg valakit láttak a közelben, elő sem jöttek onnan.

Kettejük közül az autóban jobban félő Mogyoró a bátrabb, már első felfedezőútjának keretében mindent megrágott, amit csak lehetett. Később is megfigyeltük, hogy ő bátorítja Mazsolát, ha megijed; előbb hagyta magát pórázon vezetni, megsimogatni, dögönyözni (nagyon szeretik, ha a nyakukat vakargatjuk, simogatásnál az elején még bizalmatlanok voltak kicsit, jó, ha látják az ember kezét). Mogyoró sokkal féltékenyebb is, mancsával elnyomja Mazsolát, ha őt simogatjuk, de ezt nem hagyjuk neki. Ő az első, ha rosszalkodásról van szó, imád rágcsálni, szaglászni, felfedezni.

A vizeletükkel rövidesen mindent megjelöltek (meglehetősen erős szaga van), ez még nem volt gond, azonban a 3-4. napon elkezdtek szilárdabb nyomot is hagyni, ezzel együtt felszedni a takarítható fóliát, így át kellett őket költöztetni egy fűtött pincehelyiségbe, ahol nagyobb helyük lett. 5-6 nap elteltével kivittük őket pórázzal sétálni az udvarra, itt is Mogyoró bizonyult bátrabbnak, kezdeményezőbbnek. Bár Mazsola elég félénk, a két kutyus közül ő az okosabb, már hallgat a nevére, magától nem csintalankodik, engedelmesebb.

Az első sétáltatásnál kiderült, hogy nem véletlenül hívják fel a figyelmet a pórázra, meg a biglik fürgeségére, felér egy kisebb fogyókúrával. Nagyon kell rájuk figyelni, mert mindent megszagolnak, és ha nem vigyázunk, meg is csócsálják. Az udvar túlsó végéből kiszúrják a kaja, vagy bármi egyéb illatát - nagyon jó a szaglásuk - és nagyobb kutyákat megszégyenítő tempóban indulnak abba az irányba; ilyenkor ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani velük. A termetükhöz képest meglepően erősek, szóval keményen meg kell fogni a pórázt (egy szabályozható póráz meg is adta magát a sorsnak hangos reccsenéssel).

Igyekeztünk minden nap sétáltatni őket legalább egy fél órát pórázzal az udvaron, és ezen felül egy-másfél órát velük töltünk, simogatjuk őket. A napi kétszeri étkezés idejét már szinte óramű pontossággal várják, Mogyoró az utóbbi időben ugatással is kifejezi ezt. Három emberrel találkoznak rendszeresen, minket már megszoktak, odajönnek hozzánk, de idegenekkel szemben sem annyira bizalmatlanok, mint korábban.

Most az idő jobbra fordulását várjuk, hogy véglegesen a 28 m2-es füves kennelbe engedhessük ki őket – most még csak a nappali melegebb időszakot töltik itt, estére visszavisszük őket a védettebb pincébe. A kennelre azért volt szükség, mivel nem árt, ha két „védvonal” van - ha a kennelből kiszabadulnak, még mindig az udvaron belül legyenek. A közeljövőben a külső kerítést is megerősítjük, az udvart „biglibiztossá” tesszük (eltávolítunk mindent, amitől megsérülhetnének, vagy amit szétrághatnának). A pincehelyiség ilyen szempontból is jó választás volt, van természetes fény, és megszokták a környék hangjait (a többi kutya ugatásától kezdve a motorfűrészekig), már az udvaron sem bizonytalanodnak el. A kennel a pórázt is szükségtelenné tette, így szabadabban futkározhatnak – persze ezt is Mogyoró szereti jobban.

A két kutyus közül úgy tűnik, nagyobb termete ellenére Mazsola a gyengébb immunrendszerű, véres hasmenése volt, amit gyógyteával, széntablettával és rizses diétával sikerült elmulasztani. Neki gyógyult nehezebben az ivartalanítás műtéti hege is, ő kicsit még mindig passzívabb, de a simogatásra már odajön, hallgat a nevére. Kezdtük őket vegyes kosztra szoktatni, a táp mellé egyéb ételeket is kapnak, úgy látjuk, általános állapotuk javult, szőrük kifényesedett, élénkebbek lettek.

A mi bigliink vidám, bohókás, a legkevésbé sem engedelmes kutyusok - aki németjuhászhoz szokott, jobb, ha nem őket választja. Felelősségre nevelnek, mert ők bizony az összes lehetőséget ki fogják használni a rosszalkodásra, amit az ember hagy nekik (rágcsálás, szökés, stb.). Ugyanakkor kisgyerek mellé talán a lehető legideálisabbak, szeretik a társaságot, hihetetlenül szelídek, nagyon játékosak, hamar megérzik az ember hangulatát.

Azért hoztunk két biglit, mert ők fokozottan igénylik a társaságot, és amíg dolgozunk, ne érezzék magukat egyedül, egymással is el tudják tölteni ezt az időt. Az alkalmazkodási időszakot is lényegesen lerövidítették azzal, hogy bátorították egymást, szinte mindent hamarabb lehetett megpróbálni velük (sétáltatás, simogatás, stb).

A kutyusokról sajnos csak az egyik téli sétáltatás alkalmával készült képeket tudjuk közzétenni, mivel nincs digitális fényképezőgépünk.

A legfelső képen együtt szaglásznak – ez a kedvenc időtöltésük.

A következő képen Mogyoró áll jellegzetes pózban: félek kicsit, de én vagyok a legény a gáton!

Az utolsó képen Mazsola áll kétségbeesetten. A helyzet a kép készülte óta javult valamennyit, de még mindig ő ijed meg előbb a két kutyus közül. Most már nem olyan gyakran és rövidebb időre „merevedik le” vagy fut el, ha inába száll a bátorsága.

 

Reméljük, jól érzik magukat; mi továbbra is mindent megteszünk ennek érdekében, és köszönjük, hogy két ilyen aranyos, minden csínytevése ellenére is szeretnivaló kutyussal lehettünk gazdagabbak.

 

Edina és Attila